Április 7-én első alkalommal rendezték meg Hódmezővásárhelyen a Tesco Kupa Nemzetközi Pofonpartit.
Erdei Zsolt, a Magyar Ökölvívó Szakszövetség elnöke is részt vett a vásárhelyi Tesco Kupa Nemzetközi Pofonpartin, ahová az ország több pontjáról és külföldről is érkeztek öklözők.
Már-már hazajársz Hódmezővásárhelyre, mostanában többször jártál a városban.
Az elmúlt időszakban valóban voltam kétszer-háromszor. Mindig volt valami ökölvívással, boksszal vagy sporttal kapcsolatos esemény, amire hivatalos voltam. Ide most Szalkai Edina hívott meg, hogy szervezett egy jó kis bokszmérkőzést a gyerekeknek, szerencsére sikerült mellé támogatót találni, a városnak sem volt ellenére, úgyhogy ez egy nagyon jó dolog. Sok ilyen kellene. Az volna a jó, ha akár minden hétvégén lenne egy ilyen pofonparti a srácoknak, hiszen így tudjuk ezt a sportágat öregbíteni, így tudjuk népszerűsíteni, így tudunk még több srácot behozni. Ennek következtében fogunk majd olyan tehetségeket adni az országnak, akik majd világversenyeken is, kontinentális viadalokon is méltán képviselhetik az országot.
Milyen a vásárhelyi boksz, pozíciódból kifolyólag látod, hogy az országban milyen a helyzet.
Az igazság az, hogy közepesnek mondható. Én azt remélem, hogy minél több srác csatlakozik egy-egy ilyen rendezvény után és megy le az edzőtermekbe, hiszen ott csiszolódnak, ott nevelődnek ki a tehetségek. Vásárhelyen több bokszklub is van és azt gondolom, hogy népszerű a sportág a gyerekek körében, de ezt lehetne még jobban népszerűsíteni, hiszen egy viszonylagosan nagy város, akár több egyesületet is simán el tud vinni. Bízom benne, hogy az egyesületek nem konkurálnak egymással, az a legfontosabb, hogy vállvetve tudjunk egy közös ügyért előre menni. Aközös ügyünk az, hogy a 2020-as olimpián legyen olimpia résztvevőnk. Vagy a 2024-esen még több. A 2020-as olimpiára nyilván még nem innen lesz az olimpiai résztvevőnk, de a ’24-esen már lehet, hogy igen. Vagy a ’28-as olimpiára, lehet, hogy már az egyik olimpia érmes itt kering körbe-körbe és most nézi, hogy a Tesco területén felállított ringben hogyan püfölik egymást a gyerekek.
Miért pont a boksz? Mit adott neked ezt a sport?
Az igazság az, hogy amikor én elkezdtem bokszolni 10 éves voltam. Nyilván akkor én sem voltam vele tisztában. Birkózni szerettem volna, de nem volt birkózószakosztály, ezért választottam a bokszot, hiszen elég harcos, küzdő gyerek voltam. Egyébként nem is igazából a gyerekeknek kell szerintem ezt az ajánlatot tenni, amit én most teszek, hanem inkább a szüleiknek, a felnőtteknek. Azt gondolom, hogy ha valaki a bokszra, ökölvívásra adja a fejét, azért belecsöppen egy olyan környezetbe, ahol teljesen mást tanul, mint odahaza. Ugyanúgy neveltetésben részesül, mint otthon. Nyilván ez egy teljesen másfajta, egy olyan szociális környezet, ahol a küzdelem mindennapos, megszokott dolog. Tegyük a szívünkre a kezünket, annál nagyobb küzdelem, mint az élet, nem is nagyon létezik. A sport, az ökölvívás megtanít arra, hogy hogyan kell erre az életre felkészülni. Megtanít minket küzdeni, megtanít alázatosan viselkedni, tisztelettel viselkedni, becsületesnek lenni. Azt hiszem, hogy az ökölvívás során én annyi mindent tudtam felszívni és annyi mindent tudtam elsajátítani, hogy hogyan kell az élet viharos tengerén megállni a helyemet, hogy én még ezért vagyok életben. Nyilván ez persze enyhe túlzás, hiszen én elmondhatom, hogy édesanyámtól elég sok mindent kaptam, amit csak lehetett megadott nekem. Itt most nem az anyagiakra kell gondolni, hanem a neveltetésben, a szeretetben, a gondoskodásban, megkaptam mindent otthon. Akárhányszor lementem az edzésre, mindig egy másik családban éreztem magam. Amikor beléptem az edzőterembe, akkor mindig azt éreztem, hogy újra otthon vagyok, igaz, hogy egy másik otthon, de mégis egy olyan otthon, ahová befogadtak. Ahol vállvetve haverokkal, barátokkal tudtam elérni a céljaimat a küzdelmeken keresztül menve és a végén aztán a dobogó tetején állhattam és ezáltal az országunknak is dicsőséget hoztam.
Azt azért tudni kell, hogy az ökölvívás nem egy veszélyes sportág, de nem is veszélytelen. Lehet, hogy van benne némi durvaság, de ez természetes. Ez egy olyan durvaság, amire az ember fel van készülve, hiszen itt ez a lényege a dolognak. Nem akarom mást sportágakhoz hasonlítani, ahol alattomos, sunyi módon ütik, vágják egymást, holott egyébként a labdát kellene kergetniük vagy a labdáért kellene úszniuk. Az igazság az, hogy itt viszont fel kell készülni arra, hogy az embert, ha arról van szó, akkor megütik, de hát ezért kell megtanulni védekezni, hogy minél kevesebb pofont kapjunk. Viszont a pofon megtanít arra, hogy hogyan viseljük el a fájdalmat. A fájdalom elviselése pedig az életben is ugyanolyan. Ez nem csak fizikális fájdalom, hanem lelki fájdalom is, egy férfinak - az edzőmnek az volt a mondása - csak a lelke fájhat. Amikor pedig az embernek egy vereség után el kell hagynia a szorítót, igenis fáj a lelke és ezzel a problémával is meg kell küzdenie. Ezek mind-mind olyan kis apró küzdelmek, amik emberré teszik az embert. Ha valaki arra gondol, hogy szeretne egy olyan embert, egy olyan gyereket, aki nem ijed meg az árnyékától, meg tudja védeni magát, karakán kiállása van, a pillanat törtrésze alatt tud cselekedni és gondolkozni és a gondolkozását cselekedetekre váltani és helyes módon, akkor azt gondolom, hogy ez a sportág abszolút neki való.
Mutatjuk a rendezvényen készült videónkat is:
